Ugyan már javában benne vagyunk az újévben, de én csak azért is írok egy rövid évösszegzést. Annyi minden történt velünk tavaly, jól esik egy kicsit örülni neki, hogy milyen szépen alakul a kis életünk. Számomra a tavalyi év meglepő élménye volt, hogy a kertünk – az idáig meglehetősen extenzív bánásmód ellenére – elkezdett a nullától számottevően különböző terméssel megajándékozni minket. Ennek örömére ebben az idei évösszegző írásocskában a terméssel/termőre fordulással kapcsolatos tapasztalatokról fogok egy kicsit többet írni. Íme, ilyesmik történtek velünk a tavalyi (2015-ös) évben:

Például ez: egy szép júniusi napon vonattal mentünk le valamiért a kertbe úgy, hogy előtte hetekig nem voltunk ott. Rendesen nehéz volt beverekedni magunkat a hatalmas füvön és keresztbe-kasul kacskaringózó szőlőindákon keresztül, majd amikor szokás szerint körbejártuk a kertet, a dzsindzsában itt is-ott is fincsi gyümölcsöket találtunk, kicsi fiunk nagy örömére. Végül összeszámoltuk: hét féle gyümölcsöt termett egyszerre, amiből hatot mi ültettünk az előző évben. Persze az összmennyiség nem túl nagy, talán ha két kilót teremtek az újonnan ültetett bokraink összesen, de azért ez ennyi idő után és ennyi odafigyelés mellett nekem jól esett. Sok mindenkinek az az egyik első reakciója, ha az erdőkertesdire terelődik a szó, hogy aha, ez valami erdő, akkor olyan 15-20 év, mire elkezd teremni, ugye? Hát szerencsére nem. 🙂

A legtöbb oltvány gyümölcsfa 3-4 évesen kezdi. A gyümölcstermő bokrok még hamarabb, közülük sok már 1-2 év múlva termőre fordul. Sőt…az alábbi képen egy tavaly ősszel ültetett goji bogyó (Lycium barbarum ’sweet lifeberry’) ültetés után pár héttel. Egészen novemberig eszegettük róla a bogyókat (bár aszalás nélkül nem nagy szám, de novemberben még ennek is örül az ember lánya). Szóval, aki hamar akar sok gyümölcsöt, az a faültetés mellett ültessen pár bokrot is rögtön az elején, mert azok hamarabb fognak termőre fordulni! 😉

Balázs tavalyi nagy műve: végre van egy szerszámtárolónk! Még mindig hiányzik róla pár apróság, mint az ezen a 2016. január elsejei képen is látszik, de így is nagyon nagy könnyebbség ez az életünkben, mivel így végre nem az autónk csomagtartója a szerszámtárolónk. Az alja sóderágyba rakott bontott tégla, a teteje bontott cserép, és még egy 200 l-es esővízgyűjtő tartályt is beüzemeltük hozzá, ami miatt az őszi ültetéshez már volt esővizünk. Utóbbi azért is jó érzés, mert locsolni az esővíz a legjobb, a csapvíznél mindig cidrizek, hogy ha esetleg klóros, akkor a talajéletnek ártunk vele, plusz kemény is, amit a legtöbb növény szintén nem szeret.

Kezdünk egészen belesimulni a bozótba: ezt a homokozót gondosan úgy tájoltuk, hogy nyáron szinte egész nap árnyékban legyen. Tavaly gyakorlatilag ez a hely volt a kertünk középpontja. Milyen jó, hogy nem vágtuk ki ezt a keskenylevelű ezüstfát rögtön az elején…

Természetesen a termésünk nagy részét még azok az idősebb fák adják, amiket még nem mi ültettünk. Ezzel kapcsolatban az a tapasztalatunk támadt, hogy míg az ember kiismeri egy kert összes fáját, és dönteni tud róla, hogy megtartja, vagy jobbat ültet helyette, az több évbe is beletelhet. Mi nagy gondosan betartottuk azt a permakultúrás alapelvet, miszerint legalább egy évig ne nagyon nyúljunk semmihez, csak figyelgessünk. Hát, a gyümölcsök esetében ez nálunk egyértelműen kevésnek bizonyult. Például 2014-ben jól megállapítottam, hogy a bozótban levő sok besztercei szilvafa úgyis mind sarka vírusos (hiszen potyog az éretlen szilva a fáról, alig volt értékelhető termésünk, és ez egy érzékeny fajta), úgyhogy azok helyett, szomorúan bár, de előbb-utóbb majd keresünk jobbat. Erre idén olyan hétnyelven beszélő szilvatermésünk volt, hogy csuda, és teljesen egyértelművé vált, hogy ezek a fák nem sarka-vírusosak. És én még ilyen finom aszalt szilvát nem ettem soha!

A másik gyümölcs, amiről nagyon megváltozott a véleményünk, a képen látható (valószínűleg még régi típusú) jonathán. Öt féle alma is terem a kertünkben, de ennek a fának olyan kis görcs termései voltak, hogy nem sok reményt fűztünk hozzá. Aztán elkezdtük metszeni (a jonathán almát kell), kapott némi trágyát (mert a jelekből tápanyaghiányra is következtettünk), és az almák még idén is elég kicsik voltak, de az ízük…ebből is mind aszalvány lett. Nem is emlékszem már, melyik perma-gurutól hallottam azt a mondást, hogy sajnos kiveszett a wow-faktor az ételeinkből… hát, mi egy kicsit elkezdtük megtalálni!

Az év egy fárasztó, de igen örömteli része számunkra az őszi növényültetés. Tavaly ismét vagy 30 új fajjal/fajtával lett gazdagabb a kertünk, és pár vicces sztorival a kis családunk. Fát ültetni olyasmi, ami felér egy kisebb pszichoterápiával, igazán szívet melengető érzés, mi nagyon szeretjük.

Ilyen is volt: már ősszel teremni kezdett a tavasszal laskagombával beoltott tuskónk. Friss ebédnekvalót vinni haza a kertből elég jó november közepén. Mint a képen látszik, a siker nem teljes, minden óvatosságunk ellenére a tuskón egy tapló is megjelent, most aztán kíváncsian várjuk, hogy a két gomba milyen arányban osztozik egymással.

Ugyan ennek a blognak ez nem témája, de a tavalyi év legnagyobb történése az életünkben, hogy csodával határos módon, és rengeteg égi és földi segítséggel, de épül, sőt hamarosan elkészül a házikónk. A kép idén január elsején készült, és bizony úgy tűnik, még 1-2-3 hónap, és költözünk. Bárhogy számolgatom, tervezésestül, mindenestül kb. két évig töltöttük a szabadidőnk nagy részét házépítés-tervezéssel és szervezéssel. Sokat gondolkodtam rajta mostanában, hogy ér-e ennyit egy ház két ember életéből… Mi nem akartunk építkezni, csak így alakult. Amiért leginkább úgy érezzük, hogy ez talán mégsem kidobott idő, az a megszerzett tudás, ami még sokszor jöhet jól nekünk, vagy a környezetükben élőknek. Ha pedig végre sikerül kiköltöznünk, az nagy lépés lesz a kert szempontjából is, arra számítunk, hogy a sok felesleges ingázás nélkül sokkal jobban haladnak majd a dolgaink, és sokkal több idő marad az örülésre…meglátjuk, tényleg így lesz-e.

Az pedig, hogy a tavalyi évben ilyen sok örömünk volt a kertünkben a meglehetősen mérsékelt mennyiségű befektetett munka ellenére, nagy részben annak köszönhető, hogy nem csak mi dolgozunk benne. 😀