És már itt is vagyok! Az elmúlt évben, ahogy azt észrevehettétek, gyakorlatilag nem született blogbejegyzés. Ennek eléggé prózai, és (így utólag legalábbis) egészen örömteli oka van: a tavalyi évben a Luca-babánk mellett szellemi munkára fordítható időm nagyjából teljes egészét kitöltötte a doktori dolgozatom megírása. Azonban jelentem, ezen is túl volnék, lassan visszavonhatatlanul kipipálhatom ezt is. Egyben örömmel jelentem, sem a kert, sem a blog-írás nem döglött be, mostantól ismét időről időre szeretnék írni rólunk, hiszen a projekt kezd abba a fázisba lépni, amikor évről-évre egyre izgalmasabb a kert, egyre több a tapasztalat.

Kezdetnek jöjjön a szokásos összefoglaló az ötödik évünkről. A fent jelzett okból tavaly a kertben is elég kevés dolog történt. Pontosabban mi elég keveset haladtunk, de ebben a fázisban ez már egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevés dolog történt volna: a növények nőnek, teremnek, az állatok és a talaj is teszi a dolgát. A kert „rendben tartása” egyre olajozottabban megy (na jó, a mércénk sincs túl magasan, hehe), ahogy kezdenek kialakulni az ezzel kapcsolatos szokások, és összességében továbbra is a kertben töltött idő viszonylag kis részét teszi ki.

Ellenben egyre több növényünk kezd teremni, ami miatt a tavalyi év már elég viccesen telt, szinte folyamatosan ért ez-az a kertben, ami még számunkra is új. Ezeket tanulgatjuk, próbálgatjuk, hogy illenek bele az életünkbe. Jöjjön hát néhány ezek közül, pár egyéb aprósággal kiegészítve!

Kezdem a címben jelzett történéssel: több okból sem tudtuk tovább halasztani, hogy nevet találjunk a kertnek. Hosszas szenvedés után végül a Manna erdőkert mellett döntöttünk. Ez a név jól kifejezi az erdőkertnek azt a jellegzetességét, miszerint a telepítés végeztével mi itt egyre inkább csak egy vagyunk a sok lakó közül, akik – nem mellesleg – csomót profitálnak a kertből. A belőle származó sok-sok étel és egyéb földi jó mind ajándék a Teremtőtől, a természettől, kinek-kinek hite szerint. Illusztrációként pedig egy kis életkép az erdőkertté transzformált bozótból: feketeribizli, szilvafa, alatta csukóka, nadálytő, háttérben orbáncfű virágzik. A kertünknek ez az a része, ahol látni lehet, hogy milyen lesz nagyjából a kifejlett erdőkert szerkezet szempontból. Szeretjük. Most pedig jöhetnek a tavalyi események!

Cuki kis indián banánok a saját növényünkön! Végül ezekből még nem lett gyümölcs (három éves, jó derék-magas oltványaink vannak), az azonban így is kiderült az esetből, hogy a szóban forgó fajta (Asimina triloba „Prima 1216”) valóban öntermékeny, és valami rovar csak megporozta, mert én nem voltam (ezeket a növényeket néha szokták kézzel megporozni).

Egyre többször van olyan érzésem, hogy a növényvédelem iszonyú nagy része a megfelelő fajta kiválasztásán/megtalálásán múlik. Ha ez a pont jól sikerült, akkor nem sok dolgunk marad. A következő kettő fényképen például piros ribizli bokrok láthatók. Az első képen egy általam nem ismert fajtájú növény, amit anyukámtól kaptam. Egyébként jól terem, finom, nincs vele semmi baj. A csúnya dudorokat – ha jól sikerült beazonosítanom – a levélpirosító ribizli levéltetű okozza rajta évről évre. Ez tulajdonképpen egetverő bajt nem okoz a növénynek, de nyilván jót sem tesz neki. A második képen egy rovada fajtájú ribizli látható, amiből azért vettem egy tövet, mert annyi jót olvastam róla (többek között az ellenállóképességéről), hogy kíváncsi lettem. A két növény nagyjából két m-re van egymástól, a fényképek ugyanakkor készültek.

Az ananászeper („Pineberry white dream”) elég nagy kedvenc lett. Nem az intenzív fajták közé tartozik, olyan szamóca és eper közötti átmenet. Irtózatos tempóban szaporodik sarjakról, fák alá, málnába talajtakarónak jó választás. Nekünk eléggé bejön a gyümölcse: nem túl nagy, nem extrán édes, de van egy nagyon kellemes zamata. Ráadásul szülinapi tortákon kifejezetten jól mutat.

A szibériai mézbogyó még mindig tuti (kicsi kék az eprek mellett)! A meglévő 3 fajtánk mellé idén bevásároltam még kétszer ennyit, úgyhogy 1-2 év múlva remélem, mézbogyó nagyhatalom leszünk, és elég sokat fogok tudni róluk. Lelkesedésem oka, hogy – egyéb jó tulajdonságai mellett – gyakorlatilag ez a legkorábbi gyümölcs a kertben, ami nem kis szempont.

A feketeberkenye idén már elég komolyan teljesített, kb. 1,5 kg bogyót szedtünk le róla. A tavalyi év egyik fejleménye, hogy hosszas latolgatás után végül beruháztunk egy függőleges tengelyű, egy csigás gyümölcsprésre. Most, amikor ezt írom, már majdnem egy éve használjuk, és teljesen egyértelműen mondhatom: nagyon-nagyon megérte!! Elég sok mindenre használtuk ez alatt az egy év alatt, többek között a feketeberkenyét is ezzel dolgoztuk fel. Ősszel sokszor ittunk olyan leveket, amibe dobtunk 1-2 marékkal, ami pedig így nem fogyott el, azt kipréseltük, jégkockatartóban lefagyasztottuk, és a tél folyamán kopott el lassacskán. A mi fajtánk (Rubina) nagy szemű, irtó bőtermő, meglepően édes, de közben fanyar. Viszont abban a mennyiségben, ahogy a levekbe kívánkozik, ez nem igazán érződik. Ha nem szedjük le, szépen megaszalódik a bokron, úgyhogy el is állna rajta, bár mi ezzel nem nagyon kísérletezünk, mivel már jártunk úgy, hogy az őszi seregélycsapatok lelegelték, amit a bokron hagytunk.

Még mindig feketeberkenye: elképesztő „ereje” van, az alábbi fényképen látható almalébe egy db átlagos jégkockányi került belőle…

Tavaly termett először két szemet a „hosui” fajtájú japánkörténk, ami nagyon-nagyon finom (a képen még éretlen gyümölcs)! Ez a fajta a többi japánkörtéhez hasonlóan kemény, de irtó lédús, roppanós cucc, viszont nagyon édes is egyben, frissen enni elsőrangú! Hasznos tapasztalat vele kapcsolatban, hogy vagy részben öntermékeny, vagy beporozzák a vele egy időben virágzó európai körték (szerintem mindkettő igaz valamennyire), hiszen nekünk csak egy van belőle.

A másik tavalyi komolyabb termőrefordulós újdonság a „Li” kínai datolyánk volt. Fura egy cucc, nem igazán hasonlít semmire az általam ismert gyümölcsök közül. Állagra olyasmi, mint egy száraz húsú alma, de jóval édesebb, sűrűbb. Mi az eddigi két marék kínai datolyát megettük a fáról egyenest, akkor, amikor már nagyobb részben volt barna, mint zöld, ha majd terem több, kipróbáljuk aszalva is. Ezzel a növénnyel kapcsolatban is van egy megemlítenivaló tapasztalat: mi elég jól fejlett csemetét ültettünk talán már az első évben, ami már a következő tavaszon virágzott, és azóta is minden évben, teremni viszont csak most kezdett. Időközben utánaolvastam angol nyelvű fórumokon, és sokan írják, hogy akár 5-6-8 év is eltelhet, amíg teremni kezd, annak ellenére, hogy virágzik. Szóval ettől nem kell megijedni, nem megporzási probléma, és semmi baj a növénnyel, csak ki kell várni, amíg kellőképpen megnő.

Homoktövisünk is egészen szépen van már, ezzel elérkeztünk a megkerülhetetlen problémához: a szedéshez. Én most még a kb. 1.5 kg termésünket több részletben leszedtem kézzel, meg jó éles kisollóval, de ez nem is túl kellemes munka, plusz irtó lassú: nekem olyan 2 dl léhez való bogyót szűk fél óra alatt sikerült leszedtem, szóval nagyobb mennyiségnél ennél haladósabb módszer kell majd.

Zömmel ezt is almaléhez keverve itta meg a család, a feleslegből ilyen szép jégkockák lettek.

A bozótunk (lásd itt) még mindig képes meglepni minket. Kettő olyan almafánk, amit idáig nem értékeltünk túl sokra, idén közel 100 kg-t termett. A képen látható alma például ronda, de finom: vastag a héja, csúnya zöld, de hatalmas, édes, nem kásás, lének elsőrangú, és rengeteg termett belőle. Van valakinek tippje, hogy milyen fajta lehet?

A sikerek és örömök mellett van persze kudarc is: például hozzánk is megérkezett a dióburok-fúrólégy. Magát a diót nem bántja, csak miatta jól rárohad a burok a dióra, ami így könnyen bepenészedik. Idáig csak kimentünk, és összeszedtük a diót, ennek sajnos lehet, hogy vége, mostantól minden szemről le kell valahogy szedni a rohadó burkot, ha diót szeretnénk. Ennek kapcsán olvastam utána, és ez a légy a kertünkbe tervezett két másik diófajt (szívdió és pekándió) nem károsítja, amivel ezek még inkább felértékelődtek. Ilyesmik miatt kell a sokféleség, na!

Naspolyát nagyon szeretjük, elképesztő egy gyümölcs: kb. -5 C körül kezd megpuhulni, így novemberben, sőt december elején lehet enni frissen a fáról! A mi kis fácskánk talán vagy 30 szemet termett, nyami!

Ha találok rá alkalmat, szeretem megkóstolni azokat a felénk nem túl ismert növényeket, amikkel próbálkozunk, sok felesleges kört lehet megspórolni így. Idén télen véletlenül belebotlottam egy budapesti kertészbe, akinek 6-8 fajta khakiszilvája terem már, és olyan sok a gyümölcse, hogy vevőt keresett a feleslegre. Úgyhogy novemberben elég komoly mennyiségű khakiszilvát elpusztítottunk, egyben megismerkedtem komolyabban is ezzel a gyümölccsel, és végigkóstoltunk egy csomó fajtát. Számomra meglepő módon, és nagy örömömre az derült ki, hogy a viszonylag egyformán, kicsit jellegtelenül kuka édes gyümölcsök közül kettő emelkedik ki egyértelműen (persze ez némileg szubjektív): éppen a két orosz nemesítésű, extra fagytűrő hibrid fajta (Nikita’s gift és Russian beauty). Ezeknek van egy nagyon kellemes sűrű, krémes állaga, ízük az édesség mellett nagyon finom datolya-szerű. Nikita-nak nagyobb, Russian beauty-nak jóval kisebb a gyümölcse, a héja viszont mindkettőnek nagyon vékony, nyugodtan meg is lehet enni a gyümölccsel, így a méret nagyjából mindegy. Olyannyira bejöttek ezek a gyümölcsök, hogy gyorsan be is szereztünk egy Russian beauty-t a meglévő Nikita csemeténk mellé.

Ez pedig már nem a múlt, hanem a jelen: reményteljes év elé nézünk, a tervek szerint idén lesz az utolsó nagy növényültetős évünk. Amíg a kert nagyobb részén a tervezett fás szárú növények jó részét már elültettük, éppen a ház közvetlen környezete – kis túlzással – még mindig úgy néz ki, mint egy tüzép telep. Ennek szeretnénk végre véget vetni idén, ami rengeteg izgalmas új tervezési feladatot és jobbnál jobb növényeket jelent.

Végül pedig egy kis őszi hangulat búcsúzóul, így a tavasz küszöbén. Irány ki a kertbe, én pedig hamarosan ismét jelentkezem!