Újabb itthon kuksolós, szeretteinkért izgulós, nem könnyű tél közepén járunk. A változatosság kedvéért ismét a kertben ütjük el az időt, most pedig, hogy kezdünk beszorulni a hideg elől, van idő értékelni az elmúlt évet, tanulni és felkészülni a következőre.

Olyan téma következik, ami Magyarországon eléggé kikerülhetetlen sajnos, a fejemben már régóta érnek az itt következő gondolatok. Egész pontosan: mit kezdjünk a kertünkben megjelenő invazív, vagy magyarul özönnövényekkel? Nehéz ügy, és fontos téma. Ha ma Magyarországon megkérdezünk egy véletlenszerűen kiválasztott természetvédelmi szakembert, nagy valószínűséggel a legfontosabb három természetvédelmi probléma között fel fogja sorolni az özönnövényeket, vagyis természetvédelmi szempontból rettentő veszélyesek, és nagyon sok kárt okoznak. Közben viszont e fajoknak számos haszna is akad, márpedig a permakultúra nagyon jó a lehetőségek kiaknázásában. Bejegyzésemben ezt a kettősséget fogom körüljárni, gyakorlati természetvédelemben szerzett benyomásaimmal kezdve, majd a saját kertünkben előforduló özönnövényekkel szerzett tapasztalatokkal folytatva – avagy amikor a hóhért akasztják, majd meglátjátok…

Gyors bevezető: Mik azok az özönnövények? Olyan, nálunk nem őshonos növények, amelyek eredeti élőhelyükről hozzánk kerülve (és őshonos kártevőiket zömmel maguk mögött hagyva) nálunk mértéktelenül elszaporodtak, és képesek arra, hogy sűrű, egyfajos állományokat létrehozva őshonos növényeket, sőt, egész társulásokat szorítsanak ki. Minden idegenhonos növényfaj veszélyes és problémás? Nem, túlnyomó többségük nem az. Ha tippelni kellene, talán 1000-ből 1… Ma Magyarországon a problémák többségét maximum egy tucat növényfaj okozza.

Féljünk-e a potenciális inváziós hajlam miatt minden idegenhonos növénytől? Jó kérdés, szerintem nem is indokolt, és nincs is rá módunk – erről a témáról ebben a bejegyzésben írtam bővebben. Ehhez itt még annyit tennék hozzá, hogy ha most hirtelen megpróbálnánk csak a Kárpát-medencében őshonos növényeket enni, elég hamar felkopna az állunk: fekete szeder, málna, ribizli, egres, medvehagyma, répa, mogyoró – biztosan kihagytam egyet-kettőt, de termesztett zöldségnövényeink, gabonáink és gyümölcseink túlnyomó többsége nem őshonos nálunk. Bármilyen fura, de például rengeteg Kárpát-medencében kialakult fajtája ellenére az alma sem, annak házasítása valahol közép-Ázsiában történhetett. Az ember egy igazi ökoszisztéma-mérnök faj már nagyon régóta, ezt el kell fogadnunk, de ez önmagában se nem jó, se nem rossz, a fontos inkább az, hogy mit és hogyan csinálunk. A témában nagyon jó Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák című könyve, ami – címével ellentétben – igen nagy részben a mezőgazdaság eredetéről szól. Jared Diamondot olvasni amúgy is nagyon érdemes, de ezt a könyvét meg aztán különösen!

Mi a baj az özönnövényekkel? Egyetemi éveim alatt kitartóan igyekeztem minél több féle gyakorlati természetvédelmi tevékenységben részt venni, hogy egyszer majd minél sokoldalúbb természetvédelmi biológiai szakemberré válhassak. Ennek során irtottam például akácot, bálványfát, vörös tölgyet a Bátorligeti őslápon, bálványfát a Szársomlyón, aranyvesszőt és akácot a szőcei lápréten. Ezeken kívül pedig amerre jártam az országban terepgyakorlatokon, kutatómunkák során, azt tapasztaltam, hogy szinte minden fajgazdag őshonos társulást – lápréteket, ártéri társulásokat, homokterületeket, sziklagyepeket, de sokszor még zárt erdőket is – veszélyeztetnek az özönnövények. Ezekben az években szerzett tapasztalataim alapján ma Magyarországon a természetvédelmi tevékenységnek hatalmas része szól az özönnövények elleni küzdelemről, mivel számos igen fajgazdag társulás természetvédelmi közbeavatkozás nélkül egyszerűen eltűnik a terjedő özönnövényeknek köszönhetően.

Szőcei botanikai monitoring – kvadrát sarka vagyok éppen.

Majd ilyen előzmények után megismerkedtem a permakultúrával, ahol elég hamar belebotlottam ezzel a problémakörrel kapcsolatban egy gyökeresen más szemléletbe: talán Geoff Lawton-tól hallottam először, de perma-körökben általában elterjedt nézőpontról van szó: a növények nem jók vagy rosszak, hanem olyanok, amilyenek. Ha már itt van ez a csomó özönnövény, nézzük meg, mitől ilyen sikeresek, mit csinálnak jól, és, amennyire lehet, használjuk ki az általuk nyújtotta lehetőségeket! Sőt, egy kicsit ennél is többről van szó: az invazív növények afféle”hard worker”-ek: ezek a fajok éppen azáltal képesek ilyen sikeresen kolonizálni új hazájukat, hogy valamit kiemelkedően jól csinálnak, olyan jól, ahogyan az őshonos flórából jelenleg senki!

És akkor egyszer csak lett egy saját kertünk. Amikor hét évvel ezelőtt megvettük a telket, még elég nagy vehemenciával azt gondoltam, hogy a mi kertünkben aztán nem tűrök meg semmiféle természetvédelmi főellenség inváziós gonosz növényeket. Aztán elkezdődött az a tánc, amit permakultúrás tervezésnek hívunk: megfigyeltünk, aprókat alakítottunk, megint megfigyeltünk, megértettünk ezt-azt, és így tovább. A mi kertünkben végül így alakultak a dolgok:

Fehér akác (Robinia pseudoacacia): a kertünk egyik sarkában volt 2-3 kifejlett akác, rettentően közel (kb. 2 m-re) a diófánk tövéhez, ami miatt utóbbi egészen asszimetrikusan nőtt, láthatóan az akác komolyan versengett vele a fényért. Viszont nekem szerepelt a terveim között, hogy a diófa közelében legyen valamilyen olyan nitrogénkötő fa, ami részben vagy egészben kielégítheti a diófánk nitrogén-igényét. Márpedig az akác éppen ilyen, csak éppen nem megfelelő helyen volt. Úgyhogy némi megfontolás után végül úgy döntöttünk, hogy kivágjuk a diófánkat sanyargató akácokat (fája nagyon értékes, felhasználtuk) – azóta előbbi szépen ki is kupálódott, belakta az új teret. Itt jön a trükk: a tuskókat viszont nem ástuk ki, így, ahogyan arra számítottunk is, az akác vad sarjadzásba kezdett. A következő két évben összesen talán 4-5 alkalommal kihuzigáltam a sarjak túlnyomó többségét, viszont meghagytam 2-3 olyan sarjat, ami éppen ott nőtt ki, ahol szerintem optimális lenne – nagyjából 6-7 m-re északra a diófától. Itt már garantáltan nem vet árnyékot rá, viszont mikkhorizzás gombahálón keresztül és a lehulló lombavar lebomlásával nitrogénhez juttathatja a diófát. Mióta meghagytam ezeket a sarjakat, az akác ezekbe tolja az energiáit, és felhagyott a vad sarjadzással. Meglévő nagy, kifejlett gyökérzetének hála pedig nagyon gyorsan, nő, idén már nagyjából 4 m magas, és második éve virágzik, amit egy frissen ültetett csemete még biztosan nem tenne. Apropo, virág: ugye nagyon fontos mézelő növény, ezért sem bánom, hogy van a kertünkben, plusz néha iszunk is akácvirág-teát, a gyerekeink pedig szeretik eszegetni a virágait csak úgy magában. Utóbbi felhasználásai miatt igyekszünk úgy alakítani, hogy legyenek elérhető magasságban is ágai. Megjegyzés 1: elvileg az akác allelopatikus, vagyis olyan anyagokat termel, amelyek gátolják más növények növekedését. Tény, hogy az összefüggő akácosok aljnövényzete jellegzetesen szegényes, ami arra utal, hogy ebben lehet valami, azonban én a mi néhány fánknak még nem látom negatív hatását a környező fásszárúakra. Megjegyzés 2.: Az akác nitrogén-kötő képességéről is megoszlanak a vélemények, írnak itt-ott olyat, hogy ez a faj nem is köt légköri nitrogént. Én azt gondolom, hogy köt, mivel – Magyarországon legalábbis – az akácosok aljában jellemzően sok N-jelző növény él (bodza, csalán, ragadós galaj). (Képen diófa, az akácok kivágása után egy jó évvel. A törzse már ferde marad, de szépen visszalombosodott.)

Gyalogakác (Amorpha fruticosa): Amíg a fehér akác már évszázadok óta része a magyar tájnak, és annyira sokhasznú növény, hogy nehezen lennénk meg nélküle, a gyalogakácról korábban nem sok jót tudtam elmondani. A kertünk egyik sarkában volt belőle egy nagy bokor, nem véletlenül a csatornánk partján, mivel sokszor a víz által szállított magokkal terjed folyóvizek mentén. Nézegettem, hogy ki kellene valahogy irtani, mert tapasztalatból tudom, hogy milyen intenzív terjedésre képes, aztán végül úgy döntöttünk, hogy ez is egy nitrogénkötő növény, amíg kaszáljuk körülötte a gyepet, addig maradhat. Azután feltűnt, hogy kiemelkedően jó méhlegelő (ahogyan valamiért az invazív növények többsége). Idén kicsit még ennél is többet sikerült megfigyelnem, mivel egész évben néhány hetente összeírtam, hogy mikor mi virágzik a kertünkben: a gyalogakác június első felében, a fásszárúak túlnyomó többségénél később – nagyjából éppen abban a két hétben, amikor nálunk az első kaszálás miatt (május vége-június eleje) néhány hétig a kaszálóréten is alig van virág. A gyalogakáccal folytatott ismerkedésünknek még egy fontos állomása volt idáig: a körülkaszálás ellenére úgy éreztem, hogy évről-évre nagyobb, ami sehogy sem tetszett. Majd jött az egyik szembeszomszéd nénink, és mesélte, hogy neki is van ilyenje az árokparton, és ő bizony ezt használja paradicsomkarónak, próbáljam ki, milyen jó. És valóban: hosszú, kemény, egyenes szár, végén néhány elágazással. Nekem paradicsomhoz kicsit túl vékonynak bizonyult, de például paprika mellé, vagy málna-megtámasztásra elsőrangú, azóta rendszeresen használjuk, gyalogakác-probléma megoldássá konvertálva! Komolyan, néha pirulnom kell, helyi nénik tanítják nekünk a permakultúrát! 🙂

Bénácska képen nem látszik jól, de nagyon döngenek a méhek.

A jó alapanyagért bizony van némi versengés, ha nem vagyunk résen, könnyen lába kél…

Keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia): Ugyan nem őshonos, és széltében-hosszában terjed, de egy kicsit talán kakukktojás az itteni felsorolásban, mivel nem képez elegyetlen állományokat, így természetvédelmi szempontból talán kevéssé veszélyes. A mi kertünkben öt nagy ezüstfa is volt a bozótunkban, ezek nagy része ma is megvan. Ennek több oka is van, ezek közül talán a legfontosabb, hogy a kertünkben egyelőre kevés a nagy fa, így, ami van, azt igen nagy becsben tartjuk – például ezekre tudunk odúkat telepíteni, ezek adnak árnyékot nyáron, és még egy csomó hasonlóan lényeges okból. Egyébként ebből a szempontból az ezüstfa egyáltalán nem tökéletes választás, nagy hátránya, hogy eléggé törékeny – nálunk idáig minden évben előfordult, hogy egy-egy nagyobb viharban letörtek nagyobb ágak, fél lombkoronák. Ezzel sajnos számolni kell, de – amíg az általunk ültetett csemeték meg nem nőnek – még így is jobb, mint ha nem lenne ott semmi. Ezen felül – mily meglepő – az ezüstfa is kiemelkedően jó mézelő, ráadásul virága elképesztően finoman illatozik – különösen esténként! Ősztől tavaszig pedig többféle rigó is tanyázik a kertünkben (főleg feketerigók, énekes rigók és fenyőrigók váltják egymást), akik számára az ezüstfa bogyói fontos téli táplálékot jelentenek – így fizetünk szolgálataikért, amiért végigturkálják és megtrágyázzák a kertünket minden télen. 🙂

Ezüstfa tisztáson, madáritatóval, autógumi-hintával, szivárvánnyal:

Madárodú ezüstfán:

És a jelentéktelen kinézetű, de annál illatosabb virágok:

Magas aranyvessző (Solidago gigantea): Amikor birtokba vettük a területet, a kívülről összefüggő bozótunkról kiderült, hogy valójában belül tisztásokkal szabdalt, amiket viszont nagyjából teljes egészében ez a növény uralt. Ettől azért nem ijedtem meg, mert korábban részt vettem egy kutatás tervezésében és kivitelezésében, amiben a szőcei lápréten vizsgáltuk a kaszálás hatását többek között az aranyvesszőre – és a saját szememmel láttam, hogy ez a növény évi kétszeri kaszálással néhány év alatt nagyon könnyen visszaszorítható. Ezt támasztotta alá a saját kertünkben az is, hogy a bozót két oldalán a kaszáló területeken gyakorlatilag egyáltalán nem találtunk aranyvesszőt. Úgyhogy amint elkezdtük kaszálgatni ezeket a tisztásokat, szinte azonnal (1-2 év alatt) eltűnt belőlük a szolidago, és újra megerősödtek az az alatt senyvedő füvek és egyéb lágyszárúak. Azonban az is igen gyorsan feltűnt – már megint – hogy az első években ez a növény volt szinte az egyetlen komolyabb méhlegelő nyár végén, kora ősszel, így néhány éve megkértem Balázst, hogy a széleken, itt-ott mindig hagyjon meg valamennyit belőle a méheknek, ezt azóta is így csináljuk.

Virágát a méhek is nagyon szeretik, de néha darazsak…

…máskor meg ezerféle légy látogatja.

Fűzlevelű őszirózsa (Aster x salignus): Magyarországon jópár őszirózsa-faj hajlamos kivadulni, és itt-ott nagy, összefüggő tömegeket alkotni, a mi kertünkben (ha jól sikerült meghatároznom) éppen a fent jelzett hibridből van néhány kisebb folt. Talán már meg sem lepődtök, hogy ez a faj is kiemelkedően jó méhlegelő, ráadásul az aranyvesszőt váltva még annál is később, nálunk nagyjából szeptember közepétől egészen október legvégéig virágzik. Úgyhogy ennek a fajnak is megkegyelmeztünk, és évről évre gyönyörködünk az októberben rajta zsongó méhekben.

Hát nálunk így. Félreértés ne essék, semmikképpen sem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy az özönnövények minden esetben jók, avagy hasznosak lennének! Nekünk szerencsénk volt, mivel olyan területen kezdhettünk el ténykedni, amit egyik özönnövény sem uralt el túlságosan – mivel ezek a fajok hajlamosak minden mást kiszorítani, összefüggő állományuk egyértelmű gátja egy sokfajos, az ember és a természet javát is szolgáló permakultúrás rendszer kialakításának, és egy elég nehéz kiinduló-helyzet. Azt is gondolom, hogy vannak olyan özönnövények, amiket bizony megpróbálnék kiirtani, ha lennének a kertünkben – például nehezen tudom elképzelni, hogy ne tennék így a bálványfával, japánkeserűfűvel vagy a selyemkóróval. Bár ennek lehet, hogy csak az az oka, hogy nem kellett megpróbálnom együtt élni velük – Nagyszékelyben Kardos Etelkáék például zöldségként fogyasztják a selyemkóró bimbós virágzatait, én is kóstoltam, tényleg van benne fantázia. Engem a kertünkben a témával kapcsolatban szerzett tapasztalataim elsősorban arra tanítottak meg, hogy – ahogyan olyan sok esetben – a dolgok nem fekete-fehérek. Ha igazán a természet javára szeretnénk munkálkodni, akkor meg kell néznünk, hogy egy-egy özönnövény milyen funkciót tölt be a kertünkben, azonban, ha az jól illeszkedik céljainkhoz, használjuk bátran! Ha például mi gondolkodás nélkül kiirtottuk volna az összes fent sorolt növényfajt, akkor most alig lenne nagy fa a kertünkben, nem lenne virág néhány igazán kritikus időszakban, és télen alig találnának ennivaló bogyót a rigók – és a számunkra közvetlenül nyújtott hasznokat még fel sem soroltam. Viszont – de ez ismét csak magánvélemény – én semmiképpen sem telepíteném be e fajok egyikét sem olyan helyre, ahol az még nem fordul elő, mivel természetvédelmi szempontból ezzel nagyon nagy kárt okozhatunk.

Az özönnövények már itt vannak körülöttünk, visszavonhatatlanul részei lettek a Kárpát-medencei élővilágnak. A természet változik, és ez így van jól, mi pedig nem is igen tudunk mást tenni, mint hogy megtanulunk együtt élni ezekkel az új jövevényekkel.

Valószínűsítem, hogy az ebben a posztban leírt gondolatok eléggé megosztóak lesznek, ami nem véletlen – nehéz, fontos, és nem egyértelmű témáról van szó. Úgyhogy lehet gondolkodni, hozzászólni, vitázni, nyitott vagyok mindenféle nézőpontra!

Áldott, békés, nyavalyamentes ünnepeket kívánok,

Sok szeretettel, Zsuzsi